Rettegnek az ukránok, hogy előkerülnek a lengyelellenes mészárlásuk nyomai – lengyel újságíró a volhíniai mészárlásról

Egyre többek előtt ismert, hogy 1943 és 1945 között az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) emberei lengyelek tömegeit ölték meg vol­híniai és kelet-galíciai falvakban. Sokakat bezártak a falu templomába, majd rájuk gyújtották az épületet. Az áldozatok számáról született becslések – mint a hasonló esetekben általában – széttartanak. 

 Az áldozatok zömmel nők, gyermekek és idősek voltak. A tömeggyilkosságok egészen addig folytatódtak, amíg a Vörös Hadsereg 1944-ben el nem foglalta a területet. Volhínia a két világháború között Lengyelországhoz tartozott, ma Ukrajna nyugati részét képezi.

Ezt a tragédiát a mai napig nem sikerült igazán sem a lengyeleknek, sem az ukránoknak kibeszélnie. Megannyi áldozat földi maradványait pedig még mindig nem sikerült végső nyugalomra helyezni. A lengyel védelmi tárca vezetője, Władysław Kosiniak-Kamysz még 2024 őszén is arról beszélt,

Kosiniak-Kamysz hangsúlyozta, még ha az EU-tagállamok bele is egyeznének Ukrajna csatlakozásába, az általa vezetett Lengyel Néppárt (PSL, EPP) blokkolni fogja a döntést, ha a kérdés megoldatlan marad.

Az ukránok félnek az exhumálásoktól

Lapunk a témában megkereste Jacek Karnowskit, a Sieci lengyel jobboldali hetilap főszerkesztőjét, aki kérdésre válaszolva kijelentette, a volhíniai mészárlás tragikus története ma már a lengyel nemzeti emlékezet része. Karnowski szerint körülbelül 10-15 éve kezdett el szélesebb körben ismertté válni; korábban inkább csak bizonyos társadalmi csoportok emlékeztek rá. 

A főszerkesztő bevallotta, hogy ő maga is csak homályos ismeretekkel rendelkezett erről a tragikus eseményről, mert a családja főként a németek által elszenvedett üldöztetéseket élte át, és Közép- vagy Nyugat-Lengyelországban élt, nem keleten. Ma azonban ez a téma sokkal fontosabb a kelet- és dél-lengyelországi lengyelek számára is. Fontos szempont az is, hogy az UPA brutális cselekményei nemcsak a jelenlegi lengyel–ukrán határ túloldalán történtek, hanem olyan területeken is, amelyek ma Lengyelországhoz tartoznak (például Lublini vajdaság és Kárpátaljai vajdaság). „Összességében tehát a történet egyre ismertebb, és mára nemzeti státuszt nyert. 

– ismertette.

Az iránti érdeklődésünkre, hogy 2024 ősze óta történt-e előrelépés az áldozatok exhumálása terén, azt felelte, hogy az ukrán fél általában megpróbálta akadáylozni a feltárásokat. Egyetlen helyszínen engedélyezték azok megkezdését, a nyugat-ukrajnai Puźnikiben. De ez olyan helyszín  – a sok közül – , ahol az UPA 1945-ben gyilkolt lengyeleket, nem pedig 1943-ban, ami a volhíniai mészárlás fő éve volt. Az ukránok azért engedték meg a lengyel régészek munkáját ezen a helyen, mert közbenjárt a Szabadság és Demokrácia Alapítvány, amelyet a Jog és Igazságosság párt EP-képviselője, Michał Dworczyk vezet. Dworczyk sokat segített az ukránoknak a háború előtt és annak kezdetekor, mint a miniszterelnöki kancellária vezetője, de az állami szintű erőfeszítések itt inkább háttérben maradta k – magyarázta Jacek Karnowski.

„Általánosságban elmondható, hogy egy ismétlődő mintáról van szó: lengyel politikusok egy kijevi látogatás után vagy amikor magas rangú ukrán vendég tartózkodik Lengyelországban, »áttörést« jelentenek be, azt állítva, hogy a munkálatok hamarosan megkezdődnek – de később szinte semmi sem történik. 

 – ismételte meg a főszerkesztő korábbi állítását.

Ugyanakkor Karnowcki felhívta arra a figyelmet, hogy a több mint egy hónapja államelnöknek választott Karol Nawrocki nemcsak a kampány során, hanem az Országos Emlékezet Intézete (IPN) elnökeként is szorgalmazta ennek az ügynek a rendezését. „Így tehát van esély az előrelépésre, de kétlem, hogy gyors vagy egyszerű lesz. 

valamint azt a tényt, hogy az áldozatok között nők, gyermekek és meg nem született csecsemők is voltak” – sorolta a borzalmas eseményeket az újságíró.

Jelenleg is hősként tekintenek olyan mészárosokra, mint Stepan Bandera

„Az ukrán fél azt az elképzelést is népszerűsíti, hogy ez »polgárháború« volt. Valójában azonban szervezett bűncselekményről van szó, egy szervezet – az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) – által előre megtervezett és kivitelezett támadásokról a szomszédok ellen, 

A lengyel válaszlépések – a Honi Hadsereg (AK) által végrehajtva – nyilvánvalóan önvédelem céljából történtek” – ismertette a részleteket. 

Az ukrán fél emellett ellenzi a „népirtás” kifejezés használatát, még akkor is, ha a volhíniai mészárlás tökéletesen illeszkedik az ilyen emberiség elleni bűncselekmény meghatározásába. „Az ukránok továbbra is »hősként« ünneplik az UPA tagjait, Stepan Banderát, Roman Szuchevicset. A lengyelek számára ez olyan emberek ünneplését jelenti, akik tömegmészárlásokat hajtottak végre. Ez elfogadhatatlan, és soha nem fogadhatja el a lengyel állam” – szögezte le.

Végül ugyancsak kérdésre válaszolva Jacek Karnowski reflektált arra is, hogy a lengyel társadalom miként viszonyul napjainkban az ukránokhoz. A főszerkesztő elmondta, általánosságban elmondható, hogy a lengyelek továbbra is támogatják az ukrán nemzet „hősies harcát”. 

„Tudjuk, hogy a mi szabadságunkért is harcolnak. Ugyanakkor Volodimir Zelenszkij politikája ma már sokkal kevésbé népszerű Lengyelországban. A lengyelek úgy érzik, hogy egy bizonyos ponton Kijev megváltoztatta politikájának irányát, és Lengyelországot másodlagos szereplőként kezdte kezelni”. 

Karnowski arra is emlékeztetett, hogy az ukrán elnök egyszer még az ENSZ közgyűlésén is megtámadta Lengyelországot és Andrzej Duda rövidesen távozó elnököt, ami fordulópont volt. A közbeszédben pedig gyakran éri Kijevet a „hálátlanság” vádja.

„Ezenkívül nő a feszültség a lengyelek és Lengyelországban élő ukránok között is. Ezeknek a konfliktusoknak különböző okai vannak, de egyre jobban érezhetők. Az elnökválasztási kampány során szinte minden jelölt foglalkozott ezekkel a kérdésekkel” – idézte fel a Sieci főszerkesztője.

Még mindig nagyon kevés szó esik a magyar segítségről

A volhíniai mészárlás kapcsán Máthé Áront, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettesének is feltettünk néhány kérdést. Máthé az iránti érdeklődésünkre, hogy mikor találkozott először a volhíniai tragédiával, felidézte, hogy évekkel ezelőtt egy rendezvény után beszélgetett Karol Nawrockival, Lengyelország jelenlegi államelnökével, – aki akkoriban még a gdanski második világháborús múzeumot vezette – , és a beszélgetés során arra a megállapításra jutottak, hogy a második világháború alatti magyar-lengyel együttműködések máig nincsenek kibeszélve.

Majd ezt követte nemsokkal Joanna Urbanska, a budapesti Lengyel Intézet egykori vezetőjének felkérése, hogy konferálja fel a lengyel filmnapokon a Volhínia című filmet az Uránia Filmszínházban. „Akkoriban már ezt-azt tudtam ezekről az eseményekről, de amikor utána olvastam, a leírások sokkoltak. De ha elvonatkoztatunk a kegyetlenségtől, volt itt egy másik dolog is. Ez az eset megerősítette bennem ugyanis, hogy 

 – húzta alá a történész. 

Ezután egy másik rendezvényen ugyancsak Joanna Urbanska említette neki, hogy a magyarok mennyi segítséget nyújtottak azokban a sötét években a lengyeleknek. 

A NEB elnökhelyettese azt is elmondta, hogy a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN) 2023-ban akkori vezetőjük, Karol Nawrocki kezdeményezésére megemlékezést szervezett és egy sajtókampányt is indított a témában. Ekkor Maria Zima rövid tanulmányát számos nagy lengyel lap közölte. Ebben a tanulmányban már szó esett a magyar segítségről. 

Valamint, akiknek barátai, szomszédai vagy rokonai váltak a bűncselekmények áldozatává” – sorolta.

Máthé ennél a pontnál kifejezte azt a reményét, hogy Karol Nawrocki győzelme nyomán változni fog a magyarokhoz való „hivatalos” hozzáállás és a volhíniai mészárlásról szóló párbeszéd is. „„Tehát ebben a vonatkozásban jócskán lenne még mit tenni. (...) Sokszor szoktuk idézni: a múltat be kell vallani. Volhínia tragédiája valószínűleg azért is fog a következő időszakban elő-előkerülni, mert 

– jegyezte meg Máthé Áron.

Nyitókép korábbi felvétel. A fotón egy hajdani UPA veterán látható Stepan Bandera képe előtt. 

***

***